Tökmagolaj-ütés a Hetésben
A Kárpát-medencében a legtöbb tökmagolajat a Mura vidékén és a Hetésben állították elő. Bár házilag is készíthető, gazdaságosan mégis csak megfelelő és meglehetősen költséges eszközökkel lehetett olajat ütni, ezért általában jómódú falusi ember,
sokszor a bíró volt az olajütő tulajdonosa. A mesterség és az olajütő a családban
öröklődött. Nem egy viselte közülük az "Olajos" ragadványnevet. A sárguló olajtököt, amint levágták, azonnal ki is belezték és a magokat néhány napig a napon vagy
kemence tetején szárították. Miután kiszáradtak, a magokat kétszer átdarálták, és
forró vízzel jól összegyúrták. A zöldes massza ezután egy üstbe került, amelynek
alágyújtottak és folytonos kevergetés mellett megpörkölték, elpárologtatták belőle
a hozzáadott vizet. A darálás és a pörkölés fellazította a rostokat, így könnyebben
ki tudták nyerni belőle az olajat. Ezután egy, a szőlőpréshez hasonló orsós-csavaros
szerkezetbe került, amelyben kipréselték. A szerkezetet sok helyen járgánnyal vagy
kerékkel kombinálták, és állatokkal hajtották meg. A présből kivett maradékot, az
olajpogácsát takarmányozásra jól használhatták. Az így nyert növényi olaj még
jelentékeny mennyiségű vizet tartalmazott, amelyet további főzéssel párologtattak
el. Az olajat ezután még szűrték és ülepítették, hogy teljesen átlátszó folyadékot
kapjanak.
Ma már sajnos csak kevesen foglalkoznak töktermesztéssel és tökmagolaj készítéssel
a Hetésben. Pedig e hagyományos népi mesterség terméke egyre nagyobb népszerűségnek örvend a turisták körében, például a közeli Őrségben.
In rural areas lard was used for cooking most of the time. However,
vegetable oils were also needed as the Catholic population was not
allowed to use lard during Lent. The pumpkin seed oil, one of the most aromatic
of oils, also played a part in the diet of the local people outside Lent. The oil was
also used for lighting in oil lamps and for medicinal purposes.
In the Carpathian basin the Mur region and in the Hetés were the largest producers
of pumpkin seed oil. Even though it is possible to home-produced the oil, appropriate
and rather expensive equipment is necessary for this process to be economical,
therefore the oil mill was generally owned by a well-to-do villager, often the judge.
The trade and the mill were inherited within the family. Many of these families had
the nickname 'Olajos' (Oily). As soon as the ripening pumpkin was harvested, the
insides were removed and the seeds were dried in the sun or on top of the furnace
for a few days. Once dried, the seeds were ground twice and mushed with hot water.
Then the greenish mass was placed in a cauldron, a fire was lit underneath and, while
stirring, it was roasted and the added water was allowed to evaporate. The grinding
and roasting loosened the fibres, making it easier to extract the oil. Then it was
placed into a contraption similar to a grape press and pressed. The structure was
sometimes combined with a capstan or wheel and driven by animals. The oilcake
(the remains removed from the press) was used as animal fodder. The resulting
vegetable oil contained a substantial amount of water, which was evaporated
with more cooking. Then the oil was filtered and allowed to settle to end up with
a transparent liquid.
Unfortunately, there are few pumpkin growers and pumpkin seed oil makers
remaining in the Hetés even though the end product of this traditional craft
is becoming increasingly popular with tourist, for instance in the nearby Őrség.
V kmečki kulinariki se je za kuhanje in pečenje običajno uporabljala
svinjska mast. Kljub temu pa so potrebovali tudi rastlinska olja, saj je
katoličanom v postnem času uporaba masti bila prepovedana. Bučno olje kot eno
najbolj aromatičnih olj pa je v prehrani prebivalcev pokrajine Hetésimelo
pomembno vlogo tudi izven posta. Uporabljali so ga namreč v oljenkah za
razsvetljavo inv zdravilne namene.
V Karpatskem bazenu so največ bučnega olja pridobivali v Prekmurju in pokrajini
Hetés. Čeprav se lahko pripravi tudi doma, so za to bila potrebna primerna in precej
draga orodja. Iz tega razloga je lastnik oljarne običajno bil kateri od premožnejših
vaščanov, velikokrat kar sodnik. Obrt in oljarna se je v družini prenašala iz roda v rod
inmarsikatere družine se je oprijel vzdevek "Olajos" ("Oljarji").
Zrele, rumene buče so takoj po pobiranju očistili in semena nekaj dni sušili na soncu
ali na lončeni peči. Ko so se posušila, so jih dvakrat zmleli, dodali vročo vodo in dobro
pregnetli. Dobljeno zelenkasto maso so dali v kotel, pod njim zakurili in med nenehnim
mešanjem pražili tako dolgo, da je voda izparela. Med mletjem in praženjem so se
vlakna zrahljala, kar je olajšalo pridobivanje olja. Naslednji korak je bil, da so maso
naložili v napravo, podobno stiskalnici za grozdje in jo stisnili. Nekateri so stiskalnico
kombinirali z vitlom ali kolesom ter jo zaganjali s pomočjo živali. Ostanek iz stiskalnice,
tako imenovano bučno pogačo so uporabili za krmo. Tako pridobljeno rastlinsko
olje je vsebovalo še veliko vode, ki je izparela med dodatnim kuhanjem. Olje so nato
še pustili, da se useda ter precedili, dokler niso dobili popolnoma prozorno tekočino.
S pridelavo buč in pridobivanjem bučnega olja se v pokrajini Hetés danes ukvarja
že zelo malo ljudi, čeprav postaja izdelek te tradicionalne ljudske obrti vse bolj
priljubljen tudi med turisti, na primer v bližnjem Őrségu.